Névadónk

Szent László, a lovagkirály

      Családja

László 1078 körül a sváb Rheinfeld tartomány hercege, Rudolf (von Rheinfelden) és Savoyai Adelhaid leányát, RheinfeldiAdelhaidot vette feleségül. László ezzel rossz irányba kötelezte el magát, mert a német-római ellenkirályként fellépő Rudolf már 1080-ban meghalt a csatamezőn.

Gyermekei: Piroska, aki Komnénosz II. János császár felesége lett. Bizáncban Priszka néven ismerték. Rajta kívül még két, ismeretlen nevű leánygyermeke volt. Egyikük Jaroszláv kijevi herceg felesége lett.

A 11. század végén még nem volt egyértelmű a magyar uralkodók esetében az elsőszülött fiú trónöröklési joga, ezért aztán az utódlást gyakran harc döntötte el a lehetséges örökösök között. Így aztán Salamon megkoronázása után kiéleződtek az ellentétek András és Béla között, s a konfliktusban László az apja mellé állt, s emiatt 1060-ban ő is Lengyelországba távozott. Innen lengyel sereggel tértek vissza és az év őszén, a Tiszántúlon Béla legyőzte I. András seregét, aki belehalt sebesüléseibe és az általa alapított Tihanyi apátságban temették el. Székesfehérváron királlyá koronázták I. Bélát.

A források Lászlót legközelebb 1063-ban említik, amikor apjuk, Béla király dömösi halála után testvérei, Géza és Lambert társaságában IV. Henrik és Salamon támadása elől ismét Lengyelországba menekült. 1064 elején újból II. Boleszló seregével jöttek vissza, s ennek eredményeként Géza és Salamon megosztoztak az országon, s Géza, László és Lambert a dukátust (hercegséget) kapták. [1] A testvérek kezdetben jó viszonyban voltak Salamonnal. Ezt bizonyítja, hogy 1068-ban közös erővel győzték le az erdélyi Doboka megyében levőKerlés hegyénél a moldvai részek felől támadóúzokat. A csatában a magyar sereg mindhárom vezére kitűnt személyes bátorságával. Ehhez az ütközethez fűződik László párviadala a pogány „kun” vitézzel.

      László, a király

1077-ben I.Géza meghalt, és Vácott temették el. A Géza és László táborába tartozó világi és egyházi előkelők az ellenfél, Salamon minden akcióját megelőzve a pápa által is támogatott Lászlót választották az ország uralkodójává— annak ellenére, hogy I. Géza első házasságából két kiskorú fiút: Kálmán és Álmos herceget hagyott maga után.

Feltételezések szerint kétszer is megkoronázták: először a görög koronával, majd 1081-ben, amikor Salamontól visszakerültek a magyar koronázási jelvények. Legendák szerint elképzelhető az is,hogy egyáltalán nem koronáztatta meg magát, mivel „égi koronára vágyott”.

      Belpolitikája

I. László hatalomra jutása után azonnal hozzáfogott a rendteremtéshez. Ennek érdekében 1077 körül adta ki III. törvénykönyvét. A tulajdonviszonyok átalakulása ugyanis a lakosság egy részét szolgasorba taszította. E réteg tiltakozása a tulajdon semmibevételében nyilvánult meg: bizonytalanságában elemelt mindent, ami mozdítható volt. „Magyarország főurai megesküdtek, hogy a tolvajt nem kímélik, és el nem rejtik.” - olvasható a legelső cikkelyben. A törvények több, mint fele a tulajdon védelmével foglalkozott. Minden lopásért kemény megtorlás járt. Akit lopáson tetten értek, felakasztották. Ha közben bemenekült a védelmet nyújtó templomba, megúszta megvakítással, de tízévesnél idősebb gyermekeit eladták rabszolgának. Liba- vagy tyúklopásért kitolták a tolvaj szemét, Gyakori büntetés volt a kéz- vagy orrlevágás, a nyelv kitépése. Ha a bíró a bűnöst futni hagyta, mindenét elvesztette, és őt magát is eladták. Ellenben ártatlan ember felakasztása esetén csak az áldozat vérdíját kellett kifizetnie. Ebben a törvénykönyvben szerepel elsőízben a nemes (nobilis) kifejezés. A megnevezés azt mutatja, hogy a szabadok társadalmában Szent István óta változások mentek végbe. Az előkelőket vagyoni állapotuk és társadalmi helyzetük tekintetében jelentős különbségek választották el a szabadok tömegeitől. Kiváltságos helyzetüket I. László király törvénye már jogi normává emelte.

1077 után adta ki II. törvénykönyvét, melyben a világi, büntetőjogi rendelkezések mellett korlátozta az ökrök és a lovak kivitelét és forgalmát is. Legismertebb rendelkezése, hogy aki egy tyúk értékénél többet lop, azt akasszák fel. Enyhébben ítélik meg a gyilkost, mert csak vagyonelkobzás lesz a része. Ebből látszik, hogy tulajdonképpen nagyobb volt a tulajdon értéke, mint az emberi életé - ez utóbbi esetben a vérdíj érvényes. Kétharmadot adnak a megölt ember rokonainak, egyharmadot a gyilkos feleségének és gyermekeinek. A törvény ismeri a kollektív büntetést, a tolvaj 10 évesnél idősebb gyermekeit szolgaságra vetik. Az egyházi rendű tolvaj büntetése kisebb, mint a világiaké.

I. törvénykönyvét 1092-ben adta ki az elnökletével Szabolcson megtartott zsinaton. Híressé vált részlete: „akik pogány szokás szerint kutak mentén áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.”A magyarországi főpapság és a világi előkelők közreműködésével, a papság és a nép tanúskodása mellett tartott tanácskozás határozatokat hozott, melyekben korlátozták a papok házasságkötését; védték az egyházak vagyonát; rendelkeztek a lerombolt vagy elpusztult templomok újjáépítéséről és felszereléséről; áttelepítéssel megakadályozták a megkeresztelt izmaeliták - böszörmények - visszatérését a mohamedán vallásra; megtiltották, hogy a zsidók keresztény feleséget vagy szolgát tartsanak; előírták az egyházi ünnepek, összejövetelek, a böjtök és a templom mellé temetkezés megtartását, a házasságtörőkmegbüntetését; intézkedtek a külföldről érkező egyházi személyekről; kényszerítették a lakosságot, hogy a templomok közelében telepedjék le; határoztak az apátok és szerzetesek helyzetéről; felléptek a pogány áldozás ellen; szabályozták a tized szedését; tanúk jelenlétéhez kötötték az istenítélet megtartását; korlátozták a sátorban való misézést; büntetendővé tették a nemi erőszakot, az erkölcstelen nőket és a boszorkányokat; rendelkeztek a királyi bíráskodásról.

I. László tehát országlása elején a törvénykezésen keresztül megszilárdította a trónját, s helyreállította az ország belső rendjét. A nádort a király általános helyettesévé, a királyi és az udvari pecsét őrzőjévé tette, aki az uralkodó helyett és nevében bíráskodott. Ezzel megkezdődött a magyar bíráskodás szerkezetrendszerének kiépülése.

Mindezek ellenére az azonban bizonyos, hogy I. László uralkodása elsőéveiben a törvényesen megkoronázott Salamonnal szemben ellenkirálynak tekintendő. A hatalomra jutását követően legfontosabb feladatának ezért a Salamon-kérdés megoldását tekintette. Először tárgyalni kezdett riválisával, majd fegyveresen lépett fel ellene, de így sem tudta felszámolni Salamon uralmát az ország nyugati végein. 1079 telén ugyan Moson várát visszafoglalta Salamontól, de csak 1080-ban sikerült a feszítő kérdést László számára igen kedvezően rendezni. Salamon lemondott a királyságról, s a koronát, ami addig nála volt, átadta Lászlónak. A meghódolásért cserébe Salamon birtokot és jövedelmet kapott, de hatalmat nem. Salamon kényszerű lemondása következtében László megszűnt ellenkirály lenni, s ettől kezdve ő volt az ország egyedüli törvényes uralkodója, s királyként a hatalmon nem osztozott senkivel, hisz országlása alatt nem létezett a korábbi hercegség, a dukátus intézménye.

I. László megkoronázásával kapcsolatban a legvalószínűbb, hogy már 1077-ben a Géza-féle görög diadémmal megkoronázták. Egyrészt az a tény, hogy a görög korona az egyik koronaküldő európai nagyhatalomtól származott, másrészt pedig az, hogy ez a diadém már ténylegesen uralkodó király - I. Géza - fejét díszítette, nagyon is alkalmassá tette arra, hogy az új király számára is a hatalom jelvénye legyen. Ezt igazolja az is, hogy VII. Gergely pápa 1079.március 21-i levelében Lászlót a magyarok királyának nevezi. E cím ebben az időben a pápától csak megkoronázott uralkodónak járt. E nézetet erősíti az is, hogy I. Lászlótól tízféle pénzveret maradt fenn, azaz kétévenként bocsátott ki új pénzt, s ezek mindegyike koronázva ábrázolja, tehát ezek közül kettő legalább 1081 előttre datálható. S nagy az eshetősége annak is, hogy 1081-ben, amikor Salamontól visszakapta a régebbi koronát, azzal is megkoronázták.

Salamon a király ellen 1082-ben összeesküvést szőtt, ezért a király a visegrádi várba záratta, ahonnan 1083-ban szabadult a szentté avatások alkalmából. Salamon ezután a moldavai besenyőkhöz ment, és élükön 1085-ben betört a Felső-Tisza vidékére, de I. László kiűzte az országból.

      Külpolitikája

A XI.századi Magyarország külpolitikai környezetét elsősorban a pápa és a német-római császár közt dúló invesztitúra háború, az 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadás és a római katolikus egyházon belüli erkölcsi megújulást hirdető mozgalom térnyerése határozta meg. A pápaság és a császárság váltakozóeredménnyel folyó küzdelme idővel az egész latin kereszténységet állásfoglalásra késztette. Különösen kényes helyzetben találta magát a trónviszályok korát élő Magyarország. A hatalmától megfosztott Salamon támogatást remélve hűbéresküt tett IV. Henriknek. Csakhogy a császárt éppen a pápa elleni harc kötötte le, és hathatós segítségnyújtásra nem tellett az erejéből. Salamon riválisai — előbb Géza, majd László is — szükségképpen VII. Gergelyben keresték trónigényük pártfogóját. Gergely pápa szerint a magyar királyi méltóság Rómából eredt, ezért a pápai hűbér vállalását szabta feltételül, erre azonban sem I. Géza, sem pedig I. László nem volt hajlandó. Az uralmukat veszélyeztető Salamon és annak szövetségese, IV. Henrik ellenében azonban külpolitikájukban mindketten a pápaságot támogatták. I. László ezért támogatta Sváb Rudolf német ellenkirályt, akinek 1078-ban, annak goslari udvarában követei segítséget is ígértek, és kinek Adelhaid nevű leányával 1079-ben házasságot kötött. Diplomáciájával igyekezett befolyásolni a német belügyeket és a pápa utódlását is. 1087-ben követei megjelentek a IV. Henrik ellen összehívott speyeri birodalmi gyűlésen, ahol VII. Gergely utódjául III. Viktor pápát támogatták a IV. Henrik állította III. Kelemen ellenpápával szemben.

      A lovagkirály

A források szerint László erőskezű, hatalmas termetű férfi volt, aki „a többi ember közül vállal kimagaslott”. Nagy testi erejét még ötven éves kora körül is megőrizte. A harcban való jártassága, a csatákban mutatott személyes bátorsága következtében a középkorban fokozatosan vált nagyon népszerűvé. A kiváló katonai erények mellett Hartvik püspök már Könyves Kálmán idején elismerően írt László erkölcsösségéről, erényességéről és mély vallásosságáról.

A népét győzelemre segítő László kultusza tovább élt a későbbi korokban is. A nehéz háborús időkben a nép László királytól várt és remélt segedelmet; a magyar katonák László nevét kiáltozva rohantak a törökökre. Testi és lelki képességei miatt a katolikus egyház csodatévő harcos szentet is tisztel benne amellett, hogy személyében a magyar történelem sikeres országépítő uralkodójára tekintünk, aki kemény kézzel szilárdította meg a legyengült államot, másrészt pedig a német terjeszkedéstől, a pápai hűbértől és a keleti nomád népek pusztításaitól egyaránt megvédte országát és biztosította a független magyar állami létet. Minden időkre prototípusává vált az erényekben dús és a tetteiben évszázadokra előre cselekedni tudóországvezetőnek.

A középkori László-kultusz kibontakozásához a döntő lökést III. Béla adta meg, aki 1192 júniusában pápai jóváhagyással szentté avatta I. Lászlót. Ennek nyomán a kialakuló magyar lovagi kultúra és életmód őt tekintette példaképének. Károly Róbert és I. Lajos hódoló tisztelettel adóztak a lovagkirály emlékének. Nagy Lajos aranyforintja hátoldalára László képét verette, s ez a XV. század végéig kötelező hagyomány maradt a királyi pénzeknél. I. Lajos leányának, Mária királynőnek idejében László mellképe a felségpecséten az igazságos uralkodó szimbólumaként szerepelt. Luxemburgi Zsigmond király azért látogatott el Váradra, hogy megtekintse László sírját és ereklyéjét, majd kívánságának megfelelően halála után László mellé temették el. Ugyanis I. Lászlót előbb Somogyvárott temették el, később azonban - 1113 után - a holttestét átvitték Nagyváradra, s ott helyezték örök nyugalomra. Váradi sírja csodatevő zarándokhellyé lett. A XV. század elejéig a váradi székesegyházban őrizték kürtje és csatabárdja mellett fejereklyetartó mellszobrát (hermáját), amelyre peres ítéletek résztvevői és főúri összeesküvők tettek esküt. Az eredeti herma a XV. század elején megsemmisült, helyette újat készítettek, amelyet ma Győrben őriznek.